Néhány éve nyári szünetben kiállítást őriztem egy falusi házasságkötő teremben. A hangulat akkor még meglehetősen pártállami volt. Úgy is írhatnám: retró. Szinte még hallottam a kisdobosok névadó ünnepségen szavalt versét a szocialista munkásnőről, aki gyereket véletlenül se magának, különösen nem a férjének, hanem a szocialista tábornak szült, hogy aztán a második kis proletárgyerek után Kádár apó meglepje őket egy 55 négyzetméteres panellel.
Kezembe is akadt a helyszínen egy házasságkötési emléklap. Rajta pedig egy (hogyan is jellemezhetném?) - a házasság meglehetősen gyakorlati hasznára utaló - idézettel:
Hadd dicsérjem a hétköznapokat.
A sültkrumplit húnyó parázs alatt.
A megszokottat, mely itt van, körülvesz,
A parázshalmot, mely mellé leülhetsz.
Krumplit sütsz, fújod, sózód, eszed.
A hétköznap – van. Él. Nem „valahol”: veled.
(Vinokurov: Hétköznapok gyönyöre)
Hogy honnan is jutott ez eszembe? A hétvégén eskövőn voltam. Ugyanabban a teremben. A helyszín kicsit már más. A szocreál székek amerikai mintára selyem ruhát kaptak. Lekerült a falról a naiv festő alkotása az emberi egyedfejlődésről. A menyasszony hivatalnok, a vőlegény bankárként devizahitelekkel foglalkozik. Az anyakönyvvezető Vinokurov helyett József Attilát idézte... Hiába, az idő változik. Mégis mintha megmaradt valami a sarokban a régi idők hangulatából. Az állami esküvő több pontja emlékeztet ma is a pártállami időkre.
A szombaton látottakra és hallottakra persze még visszatérek. A könnyed "bemelegítés" után szakmai szempontból is elemzem majd a történteket.
